(Első Magyar Gazdasági Gépgyár)
Budapest, Váci út 19.
Az 1881. évi XUV. ipartámogató törvény nyújtotta kedvezmények által buzdítva alapította meg a már akkor „első magyar" jelzővel titulált gépgyárát 1881. december 1 -jén a Külső Váci út 7. sz. alatti - a Váci út - Dévai u. -Fóti (ma Kassák L.) u. - Lőportár u. által határolt - meglehetősen nagy telken a svájci származású tehetős üzletember Grossmann Gyula gépkereskedő -aki már 1870-ben szerszámüzletet alapított Pesten - és Rauschenbach János gépgyáros. A Grossmann és Rauschenbach Első Magyar Gazdasági Gépgyára cég gyártelepe eredetileg olyan mértékben épült ki, hogy benne 50-60 munkást foglalkoztathattak, s az üzemvitel fenntartására, a gépek meghajtására egy 34 lóerős egyhengeres stabil gőzgéppel rendelkeztek.
A gyár alapítása idején a hazai mezőgazdasági gépgyártás még igen kezdetleges volt és a gyártás inkább csak kisebbszerű gazdasági eszközök előállítására szorítkozott. A kisbirtokosság, a magyar gazdaközösség földművelési igényét kívánta az új gyár kielégíteni, s a tulajdonosok a külföldivel versenyezni tudó eszközöket igyekeztek gyártani. Kezdetben mezőgazdasági gépeket és szerszámokat, elsősorban is kézimorzsolókat, vasekéket, szecskavágókat, triőröket és különféle járgányos meghajtó szerkezeteket gyártottak. Az 1880-ban megkezdett gyárbővítési munkák során az eredeti gőzgépüket egy 150 lóerős Láng-gépgyári stabil gőzgépre cserélték le.
Az idegen mezőgazdasági gépekhez szokott gazdálkodók bizalmatlanságát és a még szinte ismeretlen hazai gyártáshoz fűződő előítéletet azonban néhány év alatt nem lehetett eloszlatni. Az üzemvitel során nyert tapasztalatok alapján elvárt ill. az elkezdett termelésbővítéshez azonban már nem volt elegendő tőkéje a tulajdonostársaknak, az alaptőkéjüket nem tudták felemelni és gyárukat 1889-ben Első Magyar Gazdasági Gépgyár néven részvénytársasági tulajdonba adták.
Az 1889-ben az V. Nádor u. 12. sz. alatt 800 ezer koronás alaptőkével megalapított Első Magyar Gazdasági Gépgyár Részvénytársulat, ezelőtt Grossmann és Rauschenbach nevű társaság első társulati igazgatóságban mindkét volt tulajdonos helyet foglalt, mellettük a Pannónia gőzmalom alapítói és tulajdonosai, a Schenk és a Naeíf fivérek, és dr. Ullmann Sándor országgyűlési képviselő. Néhány év múlva, 1892-től már társasági formában működött az Első Magyar Gazdasági Gépgyár Részvénytársaság.
A megnövekedett alaptőkével rendelkező vállalat Kellner Antal vezérigazgató vezetésével nagy rekonstrukcióba fogott, aki átalakította a gyár üzemét, új gyártási ágakat honosított meg és a hazai gépipar fejlesztése mellett valódi magyar szellemet vitt be a gyár tisztviselői és munkásai közé. Az itt gyártott gazdasági gépek és eszközök, a szerszám- és munkagépek, a gőzgépek és gőzkazánok jó minőségének köszönhetően fokozatosan nőtt a bizalom a gyár és termékei iránt. Az intenzívebbé váló gazdálkodás, a növekvő mezőgazdasági gépszükséglet ekkorra olyan nagy keresletet idézett elő, hogy az eredeti gyártelep alkalmatlan volt a tömegesen jelentkező igények kielégítésére.
Az alaptőke 1,5 millió koronára történt felemelésével lehetőség nyílott a nagyméretű telek - amely önálló iparvágánnyal összeköttetésben állt a Budapest-Lipótváros állomással - adottságait kihasználó gyárbővítésekre. 1895-ben nagyszabású építkezések történtek, amelynek során önálló osztályt létesítettek ekék és egyéb talajművelő eszközök gyártására. Már abban az évben gőzcséplőgépből és gőzmozdonyból 150 készletet állítottak elő és szállítottak ki, de készítettek mindenféle gazdasági segédgépeket, lokomobilokat, cséplőgépeket, vetőgépeket.
A millennium évében, 1896-ban első fénykorát élő gyár a következő üzemegységekből állott:
• Kétkupolós öntöde, a fémöntöde részére külön tégelyolvasztó kemencékkel, az öntöde kiszolgálására mintaasztalos és mintalakatos osztály, valamint a minták tárolására külön mintakamra.
• A kovácsműhelyben 28 kovácstűzhely, 2 lángkemence, egy-egy magas-nyomású ventillátor, nagy gőzkalapács, rugóskalapács, 160 mm orsóátmérőjű orsóprés, fúró-vágógép, hengerlő, csavarcső-kalapács, amelyekkel a legkisebb alkatrésztől a legnagyobb tengelyig minden gépalkatrész elkészíthető volt.
• Az esztergaműhely, ahol a munkagépek szigorú technológiai sorrendben követték egymást: egyengető-, gömbölyítő-, csapvágó-, revolver-, fej- és support esztergapadok, csavarmetszők, függőleges- és keresztgyaluk, horonyvágók, marógépek, lyukasztó- és olló gépek, különféle fúrógépek, csiszoló- és köszörűgépek, - a legkisebb csapszeg gyártásától a legnagyobb forgótengelyig itt mindent el lehetett készíteni.
• A szerszámműhelyben a munkások részére a munkavégzéshez szükséges szerszámok készültek.
• Az asztalos-telep elkülönített épületrészben - az I. és II. emeleten - helyezkedett el, a szükséges tűzfalakkal elválasztva. Az asztalos műhelyt több osztályra - eke, vetőgép, takarmánytisztító-gép, járgány, szecskavágó, kézi cséplőgéptől a 10 lóerős cséplőgarnitúráig - osztották, hogy az egyes csoportok befejezett munkát adjanak egymásnak. A minőségi munkát szem előtt tartva csak 3-4 éves faanyagot dolgoztak be. Külön fényezőműhelyeket rendeztek be, a nagyobb gépeknek a földszinten, a kisebb eszközöknek a II. emeleten. Az asztalos-telep három szintjét különleges tűzvédelmi berendezés védte: az itthon még ismeretlen önműködő tűzoltószerkezet (Walther & Co., Köln), mely tűz esetén már 70 C° mellett önműködő vízcsapokat nyit ki és veszély esetén a lángok közé „vastag víz-sugarat lövel".
• A kazánkovács-műhely, amelyben különféle bádoggyaluló, bádoghajlító és hengerlő, lyukasztó és vágó, továbbá fúrógépek dolgoztak, melyek között már villamos meghajtású fúrógép is előfordult.
Az erőgépek hajtására a külön álló kazánházban két nagy kazán működött, maga az erőgép egy szelepes vezérművel ellátott 150 lóerős, 2 gőzhengerű tandem-gőzgép volt. Mindezeket kiegészítette egy „dúsan berendezett" tartalékalkatrész-raktár.
A korábban mintegy 150 fős gyár ekkor már - a megrendelési igények nagyságához igazodóan - átlag 8-900 munkást, többségében szakmunkást foglalkoztatott. A különböző osztályokon és részlegekben évente átlag 3000 db. különféle gépet és berendezést gyártottak, nem számítva a mezőgazdasági és élelmiszeripari eszközök nagy tömegét. A hazai ellátás mellett érdemi mennyiségű gép került exportálásra, elsősorban a balkáni államokba. Az 1896. évi kiállításon gazdag eszközállománnyal rukkolt ki a gyár, amelyek közül is a Sack-rendszerű ekék, a szórva-vetőgép, a szenzációnak minősült önjáró lokomobil érdemel külön kiemelést.
A századforduló és a századelő éveiben a Hazai Bank érdekkörébe tartozó vállalat igazgatóságának elnöke dr. Szitányi Ödön bankigazgató volt, s a tagjai között helyet foglaló Haggenmacher Róbert és Haggenmacher Károly, az Első Budapesti Gőzmalmi Rt. tulajdonosai a részvénytársaságban nagy befolyással rendelkeztek ekkor és a későbbiekben is. A hazai gépipar súlyát nagyban emelő, de nemzetgazdasági szinten is említést érdemlő cég tőkeerősségét jelzi, hogy részvényeit jegyezték a budapesti tőzsdén.
Sajátos viszonyaink között a főleg mezőgazdasági eszközöket gyártó cégeknél mindig igen nagy volt a kereskedelmi lerakatoknak, képviseleteknek és ügynököknek bizományba kiadott gépek és eszközök mennyisége, ami a vállalati forgótőkét - mivel ezeket a tételeket „adósok" címen tartotta nyilván a mérleg - mindenkor jelentősen megterhelte. A gépgyár esetében ez pl. a teljes vagyon felét is meghaladta a mezőgazdasági válság sújtotta 1899-1900. években, de pl. még 1910-ben is meghaladta a 40 %-ot.
A XX. század eleje nem jól kezdődött a vállalat számára, ugyanis 1901-ben a gyár egy részét tűzvész pusztította el. A cég alaptőkéjének a felét felemésztő újjáépítés stratégiai változásokkal is járt, s a gazdasági visszaesés nyomására a kisebb mezőgazdasági eszközök és gépek gyártását beszüntették, s helyettük a gazdasági géposztályon már csak nagy értékű berendezéseket gyártottak: cséplőgép-garnitúrákat, gőz-magánjárókat, automobil kormányzású gőztraktorokat és korszerű gőzekéket, komplett magas- és félmagasőrlésű műmalmokat, s ezekből évekig nagy megrendelési állománnyal rendelkezett a gyár. A vállalat megszerezte a továbbfejlesztett Haggenmacher-VolI féle síksziták és daratisztító gépek kizárólagos gyártási jogát a Monarchia egész területére. A malomberendezések gyártása terén a Wörner-, valamint a Podvinecz és Heisler-féle gyárakkal - nagyjából megosztozva a hazai piacon - kiszorították az addig verhetetlennek tartott német malomépítő vállalatokat. A töretlenül fejlődő vállalat 1910-ben 770 főnyi alkalmazottjával a Hofherrés Schrantz Rt. mögött a második legnagyobb hazai mezőgazdasági gépgyár volt.
A vállalat az I. világháború kezdetétől bekapcsolódott a hadiipari termelésbe hadianyagok, de főleg hadfelszerelési cikkek előállításával. A hadi-konjunktúra és a háborús termelés kedvező feltételei alkalmat adtak a korábbi veszteségek eltüntetésére, s a világháború évei alatti többszöri tőkeemelés részben a korona inflálódását védte ki, másrészt újabb fejlesztésekre adott lehetőséget az ezekben az években is nyereséges vállalat számára. A vállalat létében döntő változást eredményezett, hogy a tőkeinjekciók révén a Pesti Magyar Kereskedelmi Bank érdekkörébe került, aminek folyományaként a társaság élére a hazai fináncoligarchia vezető egyéniségei (elnök Weiss Fü-löp, a PMKB elnöke, alenökök Erney Károly a Pesti Hazai Első Takarékpénztár Egyesület vezérigazgatója és Chorin Ferenc a Salgótarjáni Kőszénbánya Rt. elnök-vezérigazgatója) kerültek.
A világháborút követő zavaros idők nem kedveztek a gyárnak, hitelei kimerültek, a termelés leállt, a munkásállomány a felére csökkent, ráadásul román csapatok szállták meg és rekvirálták el a kész gyártmányok egy részét.
Az 1920-as évek második felében a malomépítés iránti keresletcsökkenés kiegyensúlyozására ismét a nagybirtokok rohamos gépesítése eredményeként jelentős keresletnek örvendő mezőgazdasági géposztály termelését helyezték előtérbe s újólag a - részben kisebb - mezőgazdasági gépek gyártása került előtérbe: cséplőgép, vetőgép, gabonatisztító, malomberendezések, valamint gőzgép, benzin- és szívógázmotor, útépítőgépek. A vállalat jelentősen fokozta - elsősorban a környező országokba - a kivitelét, amelynek elősegítésére képviseleti hálózatot épített ki, valamint önálló fióktelepeket létesített Romániában, Jugoszláviában és Bulgáriában, saját céget Csehszlovákiában. A vállalat rövid ideig a második fénykorát élte.
Az 1929-es gazdasági világválság súlyosan hatott a vállalatra is, amely azonban - jelentős veszteséggel - átvészelte ezeket az esztendőket. A mezőgazdasági gépgyártás egésze került azonban válságos helyzetbe amiatt, hogy a mezőgazdaságot sújtó súlyos válság a megkezdett gépesítés leállítását és több jelentős gazdasági gépgyár bezárását okozta. Az EMAG is szinte teljesen tönkre ment, termelése a korábbiak töredékére esett vissza, sőt rövid időre a mezőgazdasági eszközök gyártását le is állították, mert még a raktáron lévő gyártmányok sem találtak gazdára. Átmeneti javulást eredményezett, amikor 1934-től jelentősebb megrendeléseket kapott finnországi malomszállításokra, s a cséplőgépek hazai piacra történő gyártása kecsegtetett némi reménnyel. A veszteségeket azonban minden erőfeszítés ellenére sem tudta feldolgozni a vállalat, s 1936-ban - nagy összegű banki hitelek felvételével a felszámolást elkerülve - szanálni kellett. A termelés csökkenésével félig kiürült gyártelepre 1937-ben beköltözött a Budapest-Salgótarjáni Gépgyár és Vasöntöde Rt. fővárosi gyára.
A gazdasági gépgyártás sikertelen felélesztése helyett a második világháborús haditermelésbe történt korai bekapcsolódás jelentett némi reményt, de nem sokkal a katonai felszerelések gyártásának megkezdése után, 1939 végén a cégmaradékot lényegében beolvasztó Vadásztöltény-, Gyutacs- és Fémárugyár Rt. vásárolta meg a Váci úti gyártelepet. Az új vállalat megszüntette a mezőgazdasági gépek gyártását, a géppark nagy részét pedig a vidéki gyáregységeibe telepítette. Egészen 1963-ig működött az eredeti gyártelep egy részén, majd megszűnte után a Csepeli Híradástechnikai Gépgyár költözött a Váci út 19. sz. alá.
Budapest-Salgótarjáni Gépgyár és Vasöntő Rt.
A vállalatot, mint gépjavító műhelyt 1883-ban Hirsch Fülöp alapította a Fegyvergyár u. (ma Szent István krt.) 6. sz. alatt. 1885-ben betársult az üzletbe Frank Zsigmond, s a jelentősen kibővült üzemet a Szabolcs u. 34. sz. alá helyezték át. Vasöntödéjükben béröntéssel, a műhelyekben szerszámgyártással foglalkoztak, de lemezárukat, vasalásokat, csavarárukat is gyártottak, majd aszfalt és kátrányipari gépek és berendezések gyártásába fogtak. A fejlődés további lépcsőfokán, 1891-ben közkereseti társasággá alakultak át, majd a következő évtől Hirsch és Frank cégnévvel - elsősorban a MÁV fővárosi és vidéki műhelyei számára - szerszám- és speciális gépeket készítettek, vegyi üzemi eszközöket és téglagyári berendezéseket is gyártottak, s a II. világháborúig szerte az országban több száz kisebb-nagyobb téglagyárat szereltek fel és rendeztek be.
A salgótarjáni telepet 1898-ban öntödeként hozták létre, s ezzel egy időben részvénytársasággá alakultak Hirsch és Frank Budapest-Salgótarjáni Gépgyár és Vasöntő Részvénytársulat néven. Rohamos fejlődés indult, amelynek során elkülönült egymástól a két gyár profilja: a budapesti gyárban jelentősen bővült a gépgyártás, Salgótarjánban pedig berendezkedtek a tűzhelyek és kályhák, vagoncsapágyak, különféle háztartási eszközök, galvanizált díszöntvények és kisebb mezőgazdasági gépek gyártására.
A vállalat 1917-ben a Pesti Magyar Kereskedelmi Bank érdekkörébe került és ezzel új fejlődési szakasz kezdődött a gyár életében is. Röviddel az I. világháború után, 1922-ben a vállalat a Budapest-Salgótarjáni Gépgyár és Vasöntő Részvénytársulat nevet vette fel. A nagyvállalattá fejlődött budapesti gyárban a szerszámgépgyártó profil tovább erősödött, aminek révén itt alakult ki az ország egyik legjelentékenyebb szerszámgépgyártó bázisa. Újabb konstrukcióik jelentek meg és az addigi egyedi gyártást fokozatosan felváltotta a kisebb sorozatok előállítása.
A régi telep rövidesen szűknek is bizonyult és a már ezerfős gyár 1937 nyarán átköltözött az Első Magyar Gazdasági Gépgyár Rt. Váci út 19. sz. alatti félig kiürült gyártelepének a Lőportár u. - Váci út - Dévai u. határolta, a Váci út felé eső kb. 2/3 részére.
A Váci úti gyárban 1938-ban 450-en, a salgótarjániban pedig 1200-an dolgoztak, a vállalati központ a budapesti egységben működött. A II. világháború évei alatt, mint hadiüzem egyrészt szerszámgépeket gyártott a hadiüzemek részére, másrészt aknagránátok, repeszbombák alkatrészeinek gyártásával maga is részt vett termelésével a hadiszükségletek kielégítésében. A gyártelep a világháború során súlyos károkat szenvedett, s az újjáépítés évei alatt a háborús jóvátételi szállítások egyik kiemelt gyáraként jelentős számú szerszámgépet, esztergákat, harántgyalut, körhagyós sajtót gyártottak. 1948-ban államosították, majd ezt követően - több más gépgyárral együtt - a Schlesinger Alajos-féle Váci út 118. sz. alatti gépgyári céggel egyesítették a létrehozott Budapesti Szerszámgépgyárban. A nógrádi gyárból 1949-ben az önálló Salgótarjáni Vasöntöde és Tűzhelygyárat hozták létre. A már csak formálisan létező részvénytársaságot 1949 szeptemberében törölték s a budapesti vállalatot, mint állami vállalatot szervezték újjá.
Az 1950-es években többféle változatban terveztek és gyártottak 3-400 darabos nagy sorozatban egyetemes és termelő esztergákat, köszörűgépeket és gyémánttárcsás szerszámcsiszoló gépeket, mintegy 30 %-ukat exportra. Az öntöde fejlesztésével megvalósult a precíziós öntés, meghonosodott a műanyag alkatrészek gyártása. A vállalat konstruktőrei által megalkotott E-400-as csúcsesztergapad az 1958-as brüsszeli világkiállítás nagydíját nyerte el.
Az iparban lezajlott vállalati koncentráció eredményeként 1963-ban nyolc másik vállalattal együtt tröszti vállalatként szervezték újra, a Szerszámgépipari Művek tröszti nagyvállalat Budapesti Köszörűgépgyára vállalat név alatt működött. Feladata szerszámgépek és szerszámgép-tartozékok fejlesztése és gyártása volt, aminek elősegítésére is az 1960-as évek végén jelentős rekonstrukciós nagyberuházás valósult meg. Az 1970-es évek elején termelése túlnyomó részét már korszerű, nagy pontosságú CNC szerszámgépek (esztergák, megmunkáló és lemezalakító központok, köszörűgépek) képezték. A
tröszti szervezetet 1988-tól vegyes vállalatokra bontották, majd a vállalatközpont 1991-es megszűntével privatizálták. Az 1994-ben felszámolt Váci úti gyártelep helyén többek között könyvesházat, s az évtizedig ott működött Csodák Palotáját alakították ki.